Egész éjjel forgolódtam, de nem csak az esti beszélgetésünk és az azt követő üzenet miatt, hanem mert rájöttem.

Hogy nem olyan biztos, hogy azt akarom. Cseppet sem tuti, hogy az kell nekem. Egyre kevesebb okot tudok felhozni, miért is jó, hogy sportszervező szakra megyek. Az ellenérvek viszont egyre csak nőnek: ott tanít a régi edzőm, akitől nem éppen szépen váltam el. Ha engem nem is tanítana, akkor is összefutnánk a pályákon...Nem bírnám elviselni a kínt. Meg a matek. Nem tudnék, de nem is akarnék gazdasággal foglalkozni! Ugyanakkor feladnám az újjászületett álmot, a sportot?

De itt a másik rész: ha megcserélem az első kettő sorrendjét, és felvennének konduktornak, ami most a2.,  ellőném az esélyt a sportszervezőre. (Persze, ez értelemszerű...) Márpedig én tudni akarom, hogy bejutnék-e az elsőre. No meg annak a lehetősége sem kizárt, hogy még helyt is állnék, bár nem vagyok túl bizakodó.

A legjobb az lenne, ha nem cserélnék, a sportszervezőre nem vennének fel, a konduktorra igen. Egyszerűen tudni akarom, hogy képes lennék-e rá.

Vagy esetleg cserélnék, és az első sikerülne, amellett megtunám, hogy nem vettek volna fel a másodikra.

Ááá, ez túl bonyolult.

(Egyetlen, pontosabban kettetlen vígaszom: még van idő, és itt van nekem Ő.)