Egész jól sült el a tegnapi látogatásunk ex-ofőnknél. Szokásosan fura volt, de nem is vártunk mást...Azon azért eléggé meglepődtünk, hogy beszélt a szerelmi életéről is. Mondjuk szerintem a két majdnem házasság nem az, amire legtöbben gondolnak. Minden egyedülálló ezt mondja, ha volt egy (két) egész hosszú, jól működő kapcsolata. Nálam az a majdnem házasság, ha megkérték a kezét és nemet mondott, vagy igent mondott, de elmaradt az esküvő. Ennyit erről.

Mint ahogyan a többi tanárt, őt is kérdeztük az alkohollal való kapcsolatáról. Nagyjából semmi, de ez nem újdonság. Inkább erkölcsi célzatú beszéd volt, mint mesélés.

Najó, rájöttem, hogy erről nem akarok írni. Csak a hazamenetről. Hallottuk, hogy jön a metró, de nem siettünk, messze volt még. Az előttünk lévők rohantak, aztán már az utánunk lévők is. Mi még mindig nem a barátnőmmel. Leértünk a peronra, az egyik barátom meg tartotta az ajtót. A barátnőmmel nem beszéltünk, ő hirtelen elkezdett futni, én egy kis fáziskéséssel szintén. Nem akartam, de egyedül sem akartam maradni. Hát, hogy is mondjam, pont elengedte az ajtót, pont bevágódtam. Összepréselt az a böhömnagy ajtó azzal a böhömnagy erővel. Basszameg. Megijedtem, sírtam. Fájt is, de nem arra gondoltam, hanem hogy úristen, én még fiatal vagyok.

Ma reggel iszonyatos izomlázzal ébredtem, de aztán leesett, hogy nem, csak odavágott a metró. Feldagadt és fáj mindkét karom, na meg a fejem.

Én azt mondom, nem éri meg sietni. (Ha villog a lámpa, inkább várok). Sajnos a többiek nem így gondolkoznak.

Utálom a metrót, és most már félek is tőle.