Kezdjük úgy, hogy ma még nem sírtam.

Magyaron még tanultunk, 2 szüneten át pedig feleltem töriből (a jegyem nem derült ki).

Nem írhatom le, mit csinált, de a tanár megtett valamit a kedvünkért. Nagyon meghatódtam, mert fájhatott neki, és kínos volt, de megcsinálta a kedvünkért. Bőgtem, nagyon bőgtem.

A bolondballagást nekem találták ki. Majdnem bepisiltem. Pizsi, papucs, köntös, maci. Meg egy fiún olyan póló, amin egy komplett női fürdőruha van...

Na és akkor a vonuláspróba, az szörnyű volt. Olyan hangerővel és dinamikával énekelt mindenki, hogy már az sok volt.

Minden egyes lépcsőfok hiányozni fog a suliból.

Nem tudtam kontrollálni az érzelmeket, csak jöttek és jöttek. Hármunkon kívül mindenkinek volt ideje hazamenni a fogadás előtt, mi elmentünk egy kocsmába, mert már tényleg nem bírtuk. Nem csak lányok sírtak...

Sajnos, pár óra múlva elmúlt ami ilyenkor el szokott múlni (...:P), újra jöttek a könnyek.

Fantasztikus volt a hangulat, ahogy a tanárok közti utat megtettük. Még a metróban is énekeltünk.

A vége, az viszont egyszerűen illúzióromboló volt. Az ofő morcos volt, rideg, nem is beszélgettünk, alig maradhattunk. Az a gond, hogy ezt nem tudjuk csak úgy elfelejteni, mert az Istenért, egyszer van szerenád. Nem vállal több osztályt, egy órán mi múlott volna? Rosszkedvűen jöttünk haza...

Kíváncsi vagyok, a könnycsatornám meddig bírják.

Nem tudom, nem is akarom felfogni.

Fenébe.