Bánatom blogolásba folytom.

Anyukám (érdeklődve): - Elment? Biztos keresett, hogy köszönjön, de lent voltam.

én (semlegesnek álcázva): - Igen.

A (szokásosan, kedvesen): - Akkor puszilom!

én (lemondóan): -Két hétre...

A (megértően): - Ó. Nyaralás? Tábor.

én (bólogatva)

A (egyszerűen): - Sírtál?

én (megvetően,majd könnyeimmel küszküdve,elfolytott hangon): - Mama!

A (lelkesen): - És hova?

én (vállrándítva, nagy nehezen kibökve): - Nemtom.

A (furcsállva): - Titok?

én (durcásan mosolyogva): - Nem, csak nem tudtam megjegyezni. Valami hülye neve van. (Végül sikerült körülírnom.)

A (még lelkesebben): - Na akkor majd meglátogatjuk, ha lent leszünk a Balatonon! Nincs olyan messze...

én (legyintve): -Á, dehogy. Nem lehet.

A (normálisan): -Telefonálni sem lehet?

én (szomorúan): - Csak néha, nem nagyon szabad.

A (kedvesen): - Na menj sírni és most le az arcod, mert elkapartál egy sebet.

(Rövidített, leegyszerűsített, hiányos verzió. De a lényeg megvan. Elment.)