Nem bírom elviselni az egyedüllétet, a társaságot, a gondolataimat, a hangokat, az ízeket, a hőmérsékletet, más bajom talán nincs. A legkínzóbb az a sok-sok gondolat, ami belülről feszít, de képtelen vagyok megfogalmazni, szavakká érlelni, nem mellesleg biztos nem is most kellene világmegváltó terveket szőni - sőt. Jaj, de ocsmányul érzem magam, és mintha kötelező lenne szégyellnem is magam.
Miért olyan nehéz csak úgy lenni?
Utolsó kommentek