Nem lehet elégszer, elég jól leírni, mennyire tökéletes az a pillanat, mikor felemelem a fejem, körbenézek a szobában, figyelem a kinti fényeket, a függöny lebbenését, majd szól, hogy nem tudnám-e ugyanezt könyöklés nélkül, (rajta) fekve folytatni. Hát de.
2014.02.09. 00:04 huanita13
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://dzsuli.blog.hu/api/trackback/id/tr266131660
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek