Na most értem ahhoz a ponthoz, hogy már nem bírom magamba tartani. Tegnap lett volna rá lehetőségem, de nem akartam írni. Beszélni sem akarok, mert szeretném, ha elfelejtenénk, ha vége lenne. De nincs, az istenverjemeg.
Tehát szombat, dupla-szülinapi buli. Nem akartam sokat inni, nem is ittam sokat, de eleget igen. Rohant az idő, nem emlékszem mindenre. Táncoltunk, hülyéskedtünk, beszélgettünk. Az biztos, hogy már jóval elmúlt éjfél, mikor ez az eszement (innentől legyen e) azt mondta, most akkor szerelmet vall. A közelünkben levő barátnőket arrébb küldte, szerencsétlenségemre nem jöttek vissza, hogy segítsenek. Kijelentette, hogy ehhez én nem ittam eleget, majd elhúztam még egy üveg italért. Én hülye visszamentem hozzá. (Ez pedig csak egy a sok átkozott ballépésem, rossz döntésem közül...)
Letelepedtünk a fal mellé, és innentől minden homályos. Egy biztos: hagytam. Hagytam őt, nem álltam fel, hagytam hogy mondja, és hogy csinálja. Ő megtehette, nincs senkije. Én nem tehettem volna meg, van barátom, de nem csak ezért nem kellett volna megtennem és hagynom, hanem mert nem is akartam. És mert szeretem a barátomat, ő meg szeret engem. De képtelen voltam faképnél hagyni. Átölelt, simogatta a hajamat, fogta a kezemet. Hagytam, a kurvaéletbe. Mondtam is, hogy ezt ne, hogy ezt nagyon nem kéne, de csak mondtam. Szintén szerencsétlenség, hogy nem csak a barátnőim nem kerestek, hanem senki más. Hoppá, ez így nem igaz. Néha odajött valaki, addig elengedett e. Még csak jól sem éreztem magamat, sőt. Szörnyen. Tetézte az érzést, hogy közben tudtam, hogy nem akarom. Mégis hagytam...
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el így, fogalmam sincs, miről beszéltünk annyi ideig. Belőlem dőlt a hülyeség, talán jobb is, hogy nem emlékszem. Arra sem, amit e. mondott. Csak annyi, de az is sok, hogy szeret. Ne szeressen, az istenért!!! Eddig is egyértelmű volt, hogy van valami vonzás köztünk, de nem volt kimondva. És úgy jó volt. Mert nem kellett vele törődni. Most meg...nem éreztem magamat sosem ilyen szarul. Megérdemlem, nem arról van szó. Hogy az este (már inkább hajnal) hogyan folytatódott, azt tényleg hagyjuk. Elmúlt a hatás, jött a sivár valóság. Hogy tényleg úgy érez. Mikor végre ott hagytam, összetalálkoztam a barátnőmmel, akit ezennel igenis a legjobb barátnőmnek hívok, mert az, és kifakadtam. Dőlt belőlem a kétségbeesés, az értetlenség, a könny. Konkrétumokat nem mondtam neki, de tudta, miről van szó. Eddig is tudta, még inkább mint én, mert nagyon jó barátok e-vel. Nem jutottunk semmire, mert nem is volt kérdés. Teljesen mindegy, hogy ezt miért tette, megtette. Bejött a vendéglátó bátyja, ő arról kezdett el beszélni, hogy hogyan kell két pasi között dönteni. Csakhogy ez fel sem merült. Természetesen. Bennem annyi volt, hogy tejóég, mit tettem, és tejóég, kivel tettem.
Egy idő után elfogytak a könnyeim, kicsit lenyugodtam. Végre együtt tudtunk lenni Vele. Vele, a mindenemmel, az életemmel, aki sosem hagy el, és akit sosem hagyok el. Mit tettem Vele!!! De Ő csak miattam aggódott. Fenéket fogytak el a könnyeim...Aztán már örömömben sírtam, ugyanis azt mondta, a filmekben most jól behúzna egyet, de e. még arra sem méltó. Meg szarik bele. Tudom, hogy azért annyira nem, de akkor még nem tudott mindent.
Tegnap elmondtam, nehezen, de elmondtam. Jobb lett azonnal.
Most viszont ezt találtam kiírva e-nél: "A legnagyobb konfliktus életünkben: ha az ember nem szeretheti azt, akit szeretni akarna." Ezért jöttem, mert muszáj volt valakinek kiönteni a...a mindent magamból.
Nem írtam le mindent, biztos számítana, de most elég.
Nem tudok szót erre. Próbálok nem gondolni rá, nem gondolni semmire, úg tenni, mintha nem történt volna semmi. Ezt kértem Tőle, beleegyezett.
Hál' Istennek, már nincs suli.
Csak jobb lesz, nem?
Utolsó kommentek